A forradalom véget ért.

De a megtorlás még hátra volt.

NINCS KEGYELEM

Film az 1956-os megtorlásokról

 A Nincs kegyelem c. alkotás arra a történelmi tényre épül, hogy 1956. december 8-án délelőtt karhatalmisták (pufajkások, Kádár-kutyák) és szovjet katonák perceken keresztül, válogatás nélkül lőtték az előző éjszaka elhurcolt munkások kiszabadítására összegyűlt fegyvertelen tömeget és az egyszerű járókelőket a nógrádi megyeszékhely, Salgótarján központjában. A halálos áldozatok számát 47-131 közé teszik – a legfiatalabb mindössze tíz éves volt –, és rengetegen megsebesültek. A megtorlások időszakának ez volt a legvéresebb fejezete.

1956 novemberében Kádár János nem igazán bízott sem a rendőrségben, sem a katonaságban, saját fegyveres szervezet létrehozását határozta el. A karhatalom megszervezésével az egykori partizánt, Uszta Gyulát bízta meg. (Karhatalmisták a népnyelvben: pufajkások, Kádár-kutyák.)

December 6-án követelt először halálos áldozatokat a karhatalom fellépése, mégpedig Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál. Az utolsó sortűz a következő év elején, 1957. január 11-én dördült el, ugyancsak a fővárosban, Csepelen. A két időpont között sok helyen lőttek bele a fegyvertelenül tüntető tömegbe, szerte az országban.  A pontos szám máig nem ismert, de több százan eshettek áldozatul a kádári önkénynek alig egy hónap alatt (halottak és sebesültek együtt).

Salgótarjánban vértelen és áldozatok nélküli volt a forradalom.

Dr. Fancsik János fiatal orvosként dolgozott a salgótarjáni bányakórházban, ahová a sortűz után a sebesültek és a halottak egy részét szállították. Ő mondja a filmben: „Salgótarjánban fegyverdördülés nélkül zajlott le a forradalom, Egy nap alatt, egy puskalövés nélkül összeomlott a rendszer.”

Még a lövések előtti utolsó másodpercekben sem gyanították sem a tüntetők, sem a járókelők, és nagy valószínűség szerint a pufajkások és a szovjetek nagy része sem, hogy hamarosan vér folyik.

Id. Deme Attiláné a két kisgyerekét vitte haza az óvodából – egy kisfiút és egy kislányt –, amikor a lövések eldördültek. Ő mondja a filmben: „Megálltunk mi is egy kicsit, kíváncsiskodtunk, hogy tulajdonképpen mi történik, kérdezősködtünk. [...] Az egyik ismerős kérdezte a pufajkásoktól, hogy hát csak nem gondoltátok, hogy belelőtök a tömegbe. És az nevetve mondta, hogy dehogy, hogy gondolhatsz ilyeneket. De alighogy ez elhangzott, már meg is indult az első sorozat.”

Mai napig nem tudni, pontosan miért is kellett bekövetkeznie a tragédiának. Vannak, akik úgy vélik, csapdába csalták a későbbi áldozatokat – eleve ezzel a szándékkal tartóztattak le két embert az előző éjszaka –, mások a véletlenek szerencsétlen összjátékának tudják be, ami történt. Arra mindenesetre nem nagyon van mentség, hogy a legtöbb embert menekülés közben, hátulról érték a lövések, és több visszaemlékező szerint is perceken át tartott a vérengzés, a karhatalmisták és a szovjet katonák még tárat is cseréltek a fegyvereikben. (Akadnak persze olyanok – szintén túlélők –, akik szerint jóval rövidebb ideig tartottak a lövések.)

Szinte nem maradt fenn dokumentum erről a napról, bár az egykori szovjet iratanyagok nem kutathatóak, így nem tudni, azok esetleg tartalmaznak-e bármi olyan információt, ami segíthet megérteni a korabeli eseményeket.

A film alapvetően három szereplőcsoport megmutatásával/felvillantásával próbálja meg érzékeltetni, milyen lehetett testközelből az a bizonyos december 8-a Salgótarjánban: gyilkosok, áldozatok és segítők (orvosok, nővérek, civilek).

A főbb szerepekben: Törőcsik Mari, Kubik Anna, Ráckevei Anna, Györgyi Anna, Gáspár Tibor, Nyakó Júlia, Szakács Tibor, Kántor-Müller Zsófia, Libor Laura, Dér Mária, Bátyai Éva, Varga Ádám, Balogh János. Narrátor: Korbuly Péter, Kútvölgyi Erzsébet.

Interjúalanyok: Á. Varga László, Békés Csaba, Bérczesi Mihályné, ifj. Deme Attila, id. Deme Attiláné, dr. Fancsik János, Handlovics Józsefné, Kahler Frigyes, Kupcsulik József, M. Kiss Sándor, Mihalik Ferenc, Páles Lajos, Szakolczai Attila, Tyekvicska Árpád.

A szereplők sokfelől érkeztek a produkcióba: Nemzeti Színház (Budapest), Nemzeti Színház (Miskolc), Csokonai Színház (Debrecen), Zenthe Ferenc Színház (Salgótarján), Weöres Sándor Színház (Szombathely), Újszínház (Budapest), Vígszínház (Budapest), és persze ott vannak még a szabadúszók.

Ismert, közkedvelt művészek mellett a fiatalabb színészgeneráció tagjai (pl. Kántor-Müller Zsófia, Libor Laura, Bátyai Éva) és színészhallgatók (pl. Dér Mária) is játszanak a filmben.

2013-ban kezdtük el forgatni a filmet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásnak a december 6-a és 1957. január 11-e közötti időszaka talán kevésbé van hangsúlyosan jelen a filmművészetben, részben talán ezért is döntöttünk úgy, hogy foglalkozunk a témával.

Elsődleges célcsoportunk a középiskolások és az egyetemisták, de reményeink szerint az idősebb generációk számára is nézhető alkotás lesz a Nincs kegyelem.

A film támogatói: Salgótarján Megyei Jogú Város, NKA, Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat, MMA, Salgó Vagyon, Váci Egyházmegye.